Fontossági szünetek, avagy a képzelt élet időnkénti meghalása

Vannak néha tiszta pillanataim. Nem olyan szempontból tiszták, mint egy kábítószerfüggőé, és nem is  a kusza gondolatok hálójából kiszakadt öntudatossághoz hasonlóak, sokkal inkább az emberre mint olyanra mért terhek alól kiszabadult pillanatok. Egészen rövid ideig, a perc törtrészéig tartanak, mégis, olyankor mintha fejbeütöttek volna az univerzum egy bolyongó, súlytalan kövével: felébredek. Itt vagyok mint a kozmosz egy lekicsinyített mása, és a szintén kicsinyes problémáimmal ostromlom magam. Ilyenkor persze nem ketyeg az óra, megáll az Idő is, mert türelmes hozzám. Ekkor rendesen érzem a bőrömön, amit mindeddig bár elméletben fölfogtam, de igazán megérteni sosem tudtam - hogy véges az életem, ahogy mindenki másé is az. Hogy most igen, itt vagyok, tényleg itt vagyok, fúj a szél, borzolja a bőrömet, a fény útat tör a pupillámban, friss levegő tölti meg a mellkasomat. De nemcsak a testemre, hanem az egész földi életre eszmélek fel, mert az Idő nyomot hagyott bennem. Változom. Úgy külsőleg, mint belsőleg. Mindig is utáltam magát a személyiség fogalmát, azt, hogy valakinek jellemvonásai vannak, ha valaki azzal védekezik, hogy márpedig én ilyen vagyok. Hiszen minket nem lehet leírni tulajdonságok felsorakoztatásával, az ember - a lélek - csakis az Idő függvényében értelmezhető. 

Egyszer egy könyvben láttam egy rajzot, ami az időt szinuszfüggvény segítségével ábrázolja. A tavaszi és az őszi napfordulók a koordináta rendszer közepén, a zérustól indulva az x tengely mentén haladnak. A görbe hullámhosszának felső csúcsán a nyári napforduló, az alsón pedig a téli kapott helyet. És ennyi lenne az Idő. Tart a végtelenig. Ami érdekes volt benne az az, hogy voltaképpen itt minden év egyforma, lent és fent közti örökkévaló ingadozás. A természet felébred, kiteljesedik, hanyatlik, eljátssza tetszhalálát, és kezdi előlről. Azt nem tudjuk, hogy véges életünkben pontosan hány ilyen év áll rendelkezésünkre, de igazából mindig ugyanazt az üres palettát kapjuk. Adott a természet. A többi rajtunk áll. Ez a világmindenség egyik, ha nem a legnagyobb iróniája! A természet minden évben ugyanazt a forgatókönyvet követi, felkészül a halálára, és mi, változásunkat figyelmen kívül hagyó entitások úgy teszünk, minthogyha örökké élnénk. A természet raktároz, tudja, hogy túl kell élnie ezt a halálát is. Márpedig mi ebben még mindig nem vagyunk biztosak, mégsem készülünk. A halál utáni élet gondolatára rendszerint legyintünk egyet, mégis készpénznek vesszük az örökkévalóságot, mert nem vagyunk ott, amikor a testünk, vagy maga a Lét jelez, amikor az Idő kereke forog és csikorog. Mii csak elvagyunk. Mintha a mi gondjaink, a mi küldetésük az életben az egész Univerzumra kiterjedő elsődlegesség volna. 

Most írok, közben pörög az élet, és ha erre gondolok, az egész Univerzum terhe nehezedik rám, mégsem rogyok össze alatta: elengedem magam ebben a tágasságban, ahol a gondolataim és minden, ami nyomaszt, eltörpülnek. Pereg a homok az Idő órájában, jegyzik a napot, az évet, az ezredet, az eseményeket, mindez mégsem bír semmi jelentőséggel, hiszen úgyis újra meg fognak történni. Az idő folyton megismétli önmagát, visszatér oda, ahonnan kezdődött, és ugyanott is fog végetérni. Az időt nem tudom megfogni, éppen ezért minden csak idő, idő függvénye, ugyanis semmi sem tart örökké. De az idő végtelen, az idő szempontjából tehát minden örökkévaló - csak változik is. Azaz minden van, volt már, és lesz is. Minden Isten!