Szóburjánzás

Itt, a Földön kivétel nélkül minden tökéletes. A fapadló eres mintázatától, ami oly hűen igyekszik az évgyűrűk mintázatait utánozni a futónövényekig minden. Csak az ember nem tökéletes. Minden tökéletlenség, mely a természetből kimaradt, az emberi lélekben lelte meg otthonát. Mert az ember a Káoszból született. Úgy, ahogyan maga a Rend is. Tehát mégis, mégis van valami eredendő tökéletesség az egyszerű halandó emberben, Platón nem hazudott! Hiszen az ember, mint olyan egy ötlet, ősi idea! Csak egy emelettel lentebb, az archetípusok világa alatt, a Földön jár. Van is egy ehhez a kijelentéshez hasonló definíciónk az úgynevezett normális, józaneszű emberre, méghozzá az, aki két lábbal a földön jár. Pozitív értékelésnek minősül ez, holott úgy gondolom, túl sok benne a Káosz. Az ember, aki ráébredt a benne szunnyadó eredendő tökéletességre, bevezette a Lélek fogalmát. Ez a mozzanat lényegretörő a történelmünkben, bár nem tudom, kinek tudható be. Nyilván ez nem olyan, mint a kaparós szerenc...

Pillanatok alatt fordul át a nyár az őszbe. Nincsen időm felébredni, a természet utánam vetette meg az ágyát, éppen most fekszik le. Téli álmot alszanak a gondolataim. Akárcsak a nyár, te is egyre csak távolodsz tőlem, könnyűvérrel játszol a távolsággal közöttünk. Külső és belső határokat lépsz át, sokszor akaratlanul. -Mindig veled leszek!-suttogtad. És nem hazudtál. Itt vagy, élsz a papíron. És nyilván létezel valahol máshol is, szeled a távolságot, és vele együtt nyeled a szembejövő levegőt is. Fulladozom helyetted, öklendezem az emlékeinket, tapinthatóvá akarom tenni az érzéseket, amik valahol a kettéosztott út közepén maradtak. Két lélek, mely együvé tartozik. Két élet, mely külön síkokon bontakozik ki. Mondd, létezik-e valóság, mely összehozhatná e kettőt, vagy az én feladatom, hogy megteremtsem?! De vajon észreveszed-e te az én személyreszabott, kicsi, szavakra épülő valóságomat? -Szavakra nem lehet építeni!-mondhatnád. És igazad van. Nem ér semmit az, hogy ideképzell...

Az egész tér csupa dübörgő zöld fény. Mintha csak A nagy Gatsbyben lennénk. Mintha mi magunk is a fény után kutató Gatsbyk lennénk. És olyan erőteljesen talál ránk ez a fény, hogy hunyorognunk kell, nem látjuk tőle a színpadot, csak a szívütemünket dúsító basszust érezzük, és a szánkat a másikén. Ölelésedben kétszemélyes tömeggé kicsinyül a sokaság. Így ketten veszünk el. Megfogom a kezed, és most történik az, hogy kihúzlak innen, ebben a pillanatban, nem igaz, hogy már megtörtént. Most vigyorgod végig az utat hazáig. Most lépdelünk ketten a megfogyatkozott utcákon, miközben alkonyodik, és szürke átmenetnek álcázza magát a sötétség. Én próbálom felidézni az utat, amin jöttünk. Nem megy, de te magabiztosan vezetsz át a tömegen. Mintha beléd volna kódolva az út a kocsiig, akárcsak a vadludakat, a vándormadarakat: téged is egy belső iránytű vezet. Előttem van észak, hátam mögött dél... Ismeretlen algoritmusok cikáznak végig a tudatalattidon, még fordítottan is képes vagy gondolkodni, m...

,,Visszatérés görögül nostos. Algos szenvedés. A nosztalgia tehát szenvedés amiatt, hogy hiába vágyunk visszatérni." Milan Kundera Tegnap óta magamon hordozom az illatod. Rajtam maradt mint az együtt töltött időnk mellékterméke.  Volt egyszer a tegnap. Amikor minden olyan tökéletesnek látszott. A megcsalt nyár napsugarai tavasszal cikáztak bársony bőrödön, s árnyalták sötétbarna íriszed. Cinkosa voltál a napnak, mosolyra gördülő szád melegebb volt a világegyetem összes csillagánál. És mindez a világ nyolcadik csodájaként hatott, mert éppen rám néztél. Te, aki átmenetet képezel április és május, tavasz és nyár között, bomló orgonafák illatával vetekedsz, azt mondtad, hogy neked mi sem természetesebb annál, hogy a természetben vagy. Otthonként ajánlottad fel a természettel egybeolvadt önmagadat nekem az apokaliptikus hangulatomban, mikor az egész bolygó olyan idegennek tetszett. A fűben fekve átlényegültél, és ölelésedben én is átitatódtam a szédelgő végtelenséggel. Mert ha hát...