Szóburjánzás

Vannak néha tiszta pillanataim. Nem olyan szempontból tiszták, mint egy kábítószerfüggőé, és nem is  a kusza gondolatok hálójából kiszakadt öntudatossághoz hasonlóak, sokkal inkább az emberre mint olyanra mért terhek alól kiszabadult pillanatok. Egészen rövid ideig, a perc törtrészéig tartanak, mégis, olyankor mintha fejbeütöttek volna az univerzum egy bolyongó, súlytalan kövével: felébredek. Itt vagyok mint a kozmosz egy lekicsinyített mása, és a szintén kicsinyes problémáimmal ostromlom magam. Ilyenkor persze nem ketyeg az óra, megáll az Idő is, mert türelmes hozzám. Ekkor rendesen érzem a bőrömön, amit mindeddig bár elméletben fölfogtam, de igazán megérteni sosem tudtam - hogy véges az életem, ahogy mindenki másé is az. Hogy most igen, itt vagyok, tényleg itt vagyok, fúj a szél, borzolja a bőrömet, a fény útat tör a pupillámban, friss levegő tölti meg a mellkasomat. De nemcsak a testemre, hanem az egész földi életre eszmélek fel, mert az Idő nyomot hagyott bennem. Változom. Úgy...

Itt, a Földön kivétel nélkül minden tökéletes. A fapadló eres mintázatától, ami oly hűen igyekszik az évgyűrűk mintázatait utánozni a futónövényekig minden. Csak az ember nem tökéletes. Minden tökéletlenség, mely a természetből kimaradt, az emberi lélekben lelte meg otthonát. Mert az ember a Káoszból született. Úgy, ahogyan maga a Rend is. Tehát mégis, mégis van valami eredendő tökéletesség az egyszerű halandó emberben, Platón nem hazudott! Hiszen az ember, mint olyan egy ötlet, ősi idea! Csak egy emelettel lentebb, az archetípusok világa alatt, a Földön jár. Van is egy ehhez a kijelentéshez hasonló definíciónk az úgynevezett normális, józaneszű emberre, méghozzá az, aki két lábbal a földön jár. Pozitív értékelésnek minősül ez, holott úgy gondolom, túl sok benne a Káosz. Az ember, aki ráébredt a benne szunnyadó eredendő tökéletességre, bevezette a Lélek fogalmát. Ez a mozzanat lényegretörő a történelmünkben, bár nem tudom, kinek tudható be. Nyilván ez nem olyan, mint a kaparós szerenc...

Pillanatok alatt fordul át a nyár az őszbe. Nincsen időm felébredni, a természet utánam vetette meg az ágyát, éppen most fekszik le. Téli álmot alszanak a gondolataim. Akárcsak a nyár, te is egyre csak távolodsz tőlem, könnyűvérrel játszol a távolsággal közöttünk. Külső és belső határokat lépsz át, sokszor akaratlanul. -Mindig veled leszek!-suttogtad. És nem hazudtál. Itt vagy, élsz a papíron. És nyilván létezel valahol máshol is, szeled a távolságot, és vele együtt nyeled a szembejövő levegőt is. Fulladozom helyetted, öklendezem az emlékeinket, tapinthatóvá akarom tenni az érzéseket, amik valahol a kettéosztott út közepén maradtak. Két lélek, mely együvé tartozik. Két élet, mely külön síkokon bontakozik ki. Mondd, létezik-e valóság, mely összehozhatná e kettőt, vagy az én feladatom, hogy megteremtsem?! De vajon észreveszed-e te az én személyreszabott, kicsi, szavakra épülő valóságomat? -Szavakra nem lehet építeni!-mondhatnád. És igazad van. Nem ér semmit az, hogy ideképzell...