Gondolatok az ember pszichéjének mélységei körül

Itt, a Földön kivétel nélkül minden tökéletes. A fapadló eres mintázatától, ami oly hűen igyekszik az évgyűrűk mintázatait utánozni a futónövényekig minden. Csak az ember nem tökéletes. Minden tökéletlenség, mely a természetből kimaradt, az emberi lélekben lelte meg otthonát. Mert az ember a Káoszból született. Úgy, ahogyan maga a Rend is. Tehát mégis, mégis van valami eredendő tökéletesség az egyszerű halandó emberben, Platón nem hazudott! Hiszen az ember, mint olyan egy ötlet, ősi idea! Csak egy emelettel lentebb, az archetípusok világa alatt, a Földön jár. Van is egy ehhez a kijelentéshez hasonló definíciónk az úgynevezett normális, józaneszű emberre, méghozzá az, aki két lábbal a földön jár. Pozitív értékelésnek minősül ez, holott úgy gondolom, túl sok benne a Káosz. Az ember, aki ráébredt a benne szunnyadó eredendő tökéletességre, bevezette a Lélek fogalmát. Ez a mozzanat lényegretörő a történelmünkben, bár nem tudom, kinek tudható be. Nyilván ez nem olyan, mint a kaparós szerencsejáték, hogy lekaparjuk a mélységeinket elfödő realista festéket, és ha szerencsénk van, alatta van a nagybetűs lelkünk, nem. A Lelkünk igenis ott van! És azért használom így a terminust, és nem úgy, hogy Lelkeink, mert minden egyén lelke valami közös egységhez csatolódik, mint a marionettbábuk a bábszínészhez. Ez márpedig maga a Káosz. Vagy, ha úgy tetszik az Univerzum.  Éppen ezért, akárcsak a bolygók és a csillagok, az ember megszületik és meghal. Nincs két egyforma bolygó vagy csillag, ahogyan két egyforma ember sincs, mégis, az anyag, amiből ezeket összegyúrták, nem más, mint ebben a nagy-nagy térben bolyongó ősi lélekanyag. A Lélek minduntalan harcol és kutat, hogy formát öltsön, új börbe bújjon, mert hát valószínűleg nem jó neki ott céltalanul dideregni - ugyanis azt mindenki tudja, hogy a légkörön túl dermesztően hideg van. Miután minderre rájöttem, feltevődött bennem a kérdés, hogy mi van, ha a Lélek azután is fázik, miután már testet öltött? Kell, hogy legyen valami célja ebben a tökéletlen emberi Létben is. Müller Pétertől olvastam, hogy a szeretet meleg, meleget áraszt. És akkor most közhelyes leszek: mi van, ha a Lelkünknek szeretetre van szüksége? De nem a hagyományos értelemben vett szeretetre, hanem arra, amelyik az életet szüli, ami a Káoszból Rendet csinál, ami ráveszi az embert arra, hogy szeresse önnön életét. Jobban teszem, ha így írom: Szeretet. Így már más szimbolikus jelentéseket tulajdoníthatunk eme agyonvesézett szónak. 

Nem találni kultúrát, melyben nem az öngyilkosság lenne az elkövethető legnagyobb vétek. Vajon miért? Mire jött rá a Földön élő összes társadalom, amikor ezt az értelmetlennek tűnő íratlan törvenyt meghozta? Az Emberi Jogok Nyilatkozata elsősorban azt közli, hogy az embernek joga van az élethez. Próbálok rájönni arra a fordulatra, ami az úgymond paradicsomi idők után következett be, és eredményeként az ember olyannyira önmaga ellen fordult, hogy külön nyilatkozatban kellett elismernie, hogy bizony joga van az élethez. De Rousseau megelőzött. Ő ugyanis rájött arra, hogy az ember, mihelyt megérzi a hatalom édeskés ízét, képes a társa, s ezáltal önmaga ellen fordulni. Merész ötlet ebben az egyénorientált világban azt hirdetni, hogy nem, nem csak én számítok, és a tetteim nemcsak rám vannak hatással,  hanem felelős vagyok minden egyes ittragadt, kereső Lélek sorsáért. Én mégis ezt teszem. Nem valamiféle vallás vagy politikai törekvés nevében, csakis a szeretetében. Mert szeretnünk kell: egymást és magunkat egyaránt. Azt hiszem ez az egyetlen valamit érő küldetésünk e földi életben.