Léleksóvár

Pillanatok alatt fordul át a nyár az őszbe. Nincsen időm felébredni, a természet utánam vetette meg az ágyát, éppen most fekszik le. Téli álmot alszanak a gondolataim. Akárcsak a nyár, te is egyre csak távolodsz tőlem, könnyűvérrel játszol a távolsággal közöttünk. Külső és belső határokat lépsz át, sokszor akaratlanul.

-Mindig veled leszek!-suttogtad. És nem hazudtál. Itt vagy, élsz a papíron. És nyilván létezel valahol máshol is, szeled a távolságot, és vele együtt nyeled a szembejövő levegőt is. Fulladozom helyetted, öklendezem az emlékeinket, tapinthatóvá akarom tenni az érzéseket, amik valahol a kettéosztott út közepén maradtak. Két lélek, mely együvé tartozik. Két élet, mely külön síkokon bontakozik ki. Mondd, létezik-e valóság, mely összehozhatná e kettőt, vagy az én feladatom, hogy megteremtsem?!

De vajon észreveszed-e te az én személyreszabott, kicsi, szavakra épülő valóságomat?

-Szavakra nem lehet építeni!-mondhatnád. És igazad van. Nem ér semmit az, hogy ideképzellek az itthagyott illatod helyére, az, ha behunyom a szemem, a nevedet suttogom, és elhiszem, hogy meghallod.

Csak nézek a zavaros égre. Kinézek ebből a világból, és elképzelem a határtalanságot. A végtelenhez mérve nem létezik olyan dolog, mint a távolság.  És igenis van, ami végtelen, amiből örökké lehet meríteni. A lelkem éppen egy ilyen apadhatatlan forrás. Minduntalan fel is merülsz benne, és libegsz, mint holt test a víz felszínén, bár annál kicsit élénkebben, mosolyogva! Vigyorogsz, bugyog benned a nevetés. Az öröm. Örülsz nekem. Bárhol légy, örömmel tölt el, hogy rád gondolok, mivel tudod, hogy azt teszem.  Mi áll közénk akkor?

Mi állítja meg a természetet abban, hogy örökké Nyár legyen?

Azt hiszem, tudom: a Rend. Úgy van rendjén, hogy most véget érjen. Beköszönt az ősz, kiszínezi a fákat, a mindennapjaimat, egyedül a lelkem fakul ki. Magányában. De így van rendjén. Várnom kell rád. Várnom kell, mert a nyarat egyszerre csak kis dózisokban adagolhatod nekem. Én mégsem fázom, mert begyújtottam a szeretet alá.